Egy héttel ezelőtt egy hír járta be a sajtót. A hír arról szólt, hogy az MKP gyors megoldást keres arra a problémára, hogy ez év nyarától fizetni kell a magyar nyelv használatáért a bíróságokon.
A dolog valószínűleg nem sok embert lepett meg. Kit ezért nem, kit azért nem. A legtöbbünket valószínűleg azért nem, mert számunkra nem újdonság, hogy Szlovákiában komoly gondok vannak a magyar nyelvhasználattal. Mások azért nem lepődtek meg, mert bármilyen meglepődés előfeltétele, hogy a téma ne legyen eleve közömbös. Márpedig sokak számára a téma közömbös, mert ugye attól nem lesz olcsóbb a kenyér, a sör, az iPhone.
Pedig volna ok a meglepődésre. Kinek ezért, kinek azért. Azzal ugyan eddig is tisztában voltunk, hogy nyelvi jogaink nem az irántunk megnyilvánuló önzetlen jóindulatból teremtődtek, mert „látá a többségi politikai elit, hogy az jó”. Itt sokkal inkább olyan jogokról van szó, amelyek az EU-csatlakozási folyamat során megnyilvánuló nyugati nyomásgyakorlásnak és a magyarok szavazataiból összejött kormánybeli nyomásgyakorlásnak köszönhetők. Ennek fényében az sem lehet meglepetés, hogy az állam sohasem volt érdekelt abban, hogy ezeket a jogokat a mindennapi gyakorlatban ténylegesen is érvényesíteni lehessen. Száz és száz olyan esetről tudunk, amelyek azt igazolják, hogy az állam tudatosan nehezíti vagy teszi lehetetlenné e jogok érvényesítését. A papíron meglévő nyelvi jogainknak csak egy kis része az, amelyet a gyakorlatban probléma nélkül tudunk érvényesíteni. A méretes és mellbevágó meglepetés éppen az, hogy ez utóbbiak közül az egyik legfontosabbat tették most „fizetőssé”. Ez egy otromba és cinikus lépés. Otromba, mert nem vesz tudomást arról, hogy adóinkon keresztül bőven megfizetjük anyanyelvhasználatunk költségeit. A cinizmus pedig választásra kényszerítésben érhető tetten: kenyérre és a gyerekeidre, vagy a nyelvi jogaidra költöd a pénzed? Ha az előbbire költöd, és a jogaidra „sajnálod a pénzt”, akkor magadra vess, magad mondtál le a jogaidról. Szóval, ne kerteljünk: egy olyan satnya és ócska hatalmi lépéssel állunk szemben, amely sajnos precedensteremtő. A maradék, még működő nyelvi jogaink közvetlen veszélybe kerültek.
Akinek pedig a téma eleve közömbös, annak azt javaslom, az eddigiektől eltérő szemszögből is vizsgálják meg viszonyukat az anyanyelvhez és annak használatához. Mindenesetre a figyelmükbe ajánlok néhány személyes megfontolást. Az anyanyelv az ember életében betöltött szerepéről szinte minden hozzáértő elismeri, hogy – ahogy mondani szokták – „önmagán túlmutató jelentősége” van. Az (anya)nyelv nem csupán egy viszonylag könnyedén cserélgethető kommunikációs eszköz, hanem az ember szellemi megvalósulásának egyik legfontosabb kerete és terepe is. Az emberi gondolkodás milyensége sok szempontból az anyanyelv által meghatározott, és mint ilyen, az emberi személyiség egyik fontos összetevője. Ha úgy tetszik, szüleinktől nem csak génjeiket örököljük, hanem anyanyelvünkön keresztül szellemi értelemben vett örökítőanyagot is kapunk. Számomra tehát a magyar nyelv sohasem csak egy olyan kommunikációs eszköz volt, amelyen a legkönnyebben tudom magam kifejezni, sem pedig pusztán csak a magyarságom egyik kifejeződési formája, hanem az emberi mivoltom, személyiségem szerves része is, amelyet ráadásul szüleimtől örököltem. Ezen okok külön-külön is elégségesek ahhoz, hogy az anyanyelvem elleni támadás számomra sohase legyen közömbös.
Az egy héttel ezelőtti hírre egyelőre csak bágyadt reagálás érkezett az illetékesektől: talán majd jövőre foglalkoznak az üggyel, kiértékelik majd a jogszabályokat és változtatnak…, ha szükséges. Hát, mi tagadás, nem estem le a székről a reakcióból sugárzó megoldási igyekezettől. Pedig szerettem volna. De ezt – egyelőre – tudjuk be a problémával való szembesülésből adódó kezdeti „lányos zavarnak”.
Addig is, mi azért kendőzetlen őszinteséggel rögzítsük, valójában miről szól ez az ügy, és ehhez képest mi a teendőnk. Nem hagyhatjuk, hogy hatályban maradjon ez a közösségünkre rendkívül veszélyes, cinikus precedens. Mindent megteszünk, hogy megakadályozzuk, hogy egy újabb kockaelemet illesszenek a helyére abban a Lego-játékban, amelyben éppenséggel nem lakóházat vagy tűzoltóállomást építenek, hanem kirekesztő szlovák nemzetállamot.
Nem hagyjuk kiszolgáltatni magunkat annak a telhetetlen nacionalista éhségnek, amelynek az évtizedenkénti ötvenezres fogyásunk sem elég!
