Amikor ezt írom, három nő fekszik mellettem.
(Még mielőtt bárki is sikamlósat gondolna, szögezzük le: a feleségem és két lányunk egyenletes szuszogását hallgatom.)
Hajnalodik. Magam vagyok csak ébren: Bodza kutyánk rosszat álmodhatott, felriadtam a vakkantására, s most nem jön az álom, az enyhet adó... Csend van. Johanna forgolódik: kisebbik lányom, ahogy ébrenlétében, úgy álmában is olyan, mint a motolla... Még most is siet valahova, valahol Álomföldjén... Jázmin lányom picit horkol, nátha kínozza.
Óraketyegés, szuszogó fészekmeleg.
És én ebben az apró zajokból összeragasztott hajnalodásban hirtelen roppant gazdagnak érzem magam. Itt van mellettem a világ minden kincse! S arra gondolok, hogy ezért a gazdagságért – a Teremtőn túl – köszönettel tartozom annak az embernek, aki tizenhat éve a párom.
Jóban és rosszban, minden utamban és megérkezésemben, minden csatámban és megbékélésemben ott állt mellettem.
A hajnalba beleketyegő óra az időm fogyására ébreszt: lehet, hogy ez keltett, s nem is kutyám... Vagy az tett éberré, hogy rádöbbentem: még mennyi mindent nem köszöntem meg Neked, Évim!
Nem köszöntem meg elégszer a két csodálatos kislányunkat: mosolyuk, csillogó tündérszemeik ragyogása teszi a hétköznapjaink ünneppé.
Nem köszöntem meg eléggé, hogy kezdő és végpontja voltál és vagy megannyi dolgomnak, kisebb vagy nagyobb vállalásomnak: erőm, kitartásom Te vagy.
És nem köszöntem meg jól a szerelmed, amely annyi zord időben kitartott…
Tudod jól, hogy mikor az áldásaim számolom, Téged mindig kétszer számollak!
P.S.
Mi férfiak hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a világ körülöttünk forog. De ez a világ sokkal jobb lenne, ha nem csupán nőnap közeledtével jutna eszünkbe: a nő nélkül a férfi csak zengő érc és pengő cimbalom.
(Ez az írásom megjelent a márciusi Új Nő Magazinban.)
