[vészhelyzet]

2020. Oct. 01.

Október első napja van.

Nézem a mindennapjainkat apaként: két lányom közül a kisebbik maszkban siet az iskolakapu felé, a nagyobbik otthon várja (no, ezt nem hiszem!), hogy újrainduljon a karanténba helyezett felső tagozat. A községben, ahol élünk eddig nem nagyon láttak eddig kovidot, óvatos hitetlenséggel csóválják a fejük, ha kapkodva intézkedik(?) a kormány.

 

És nézem a mindennapokat, s látom, hogy tanártársaim feladatai egyre sokasodnak... Látom zenész- és művészbarátaim homlokán a megélhetés gondjának ráncait: miközben bezárják a színházat, tokba teszik a hangszert, tartalékaikat számolgatják... (már, ha van...) Mindeközben szárnyaló sárga-kék örömünket sem élhetjük közösségben...

 

Nézem a mindennapjainkat fiúként, testvérként: édesanyám 68. életévében sem állt le a kórházi munkával, más generáció – más munkamorál... Közben legkisebb öcsémék tavaszról őszre átnapolt lakodalmukat jövőre helyezik át...

 

Nézem a mindennapokat: nehéz jót, biztosat és tartósat mondani, tenni... Főleg, hogy a vÉSZhelyzet rendelkezéseiből gyakorta hiányzik az ÉSZ…

 

Viszont azt gondolom: újra gyakorolnunk kéne az egymás féltését és az odafigyelést...

 

vÉSZhelyzetben szívvel.

További cikkek

Nem lehet könnyű a miniszterek sora ebben az miniszterelnöki primadonnizmussal megáldott vírusidőben. Kiemelten nehéz lehet oktatási miniszterként oldani a sok gubancot: hisz’...
Sorra dőlnek ki a csontvázak a Fico-kabinet(ek) szekrényéből. Néhány napja a „Viharos” gyorsasággal rács mögé került Majmocska, vagyis Monika Jankovská, volt igazságügyi...