Október első napja van.
Nézem a mindennapjainkat apaként: két lányom közül a kisebbik maszkban siet az iskolakapu felé, a nagyobbik otthon várja (no, ezt nem hiszem!), hogy újrainduljon a karanténba helyezett felső tagozat. A községben, ahol élünk eddig nem nagyon láttak eddig kovidot, óvatos hitetlenséggel csóválják a fejük, ha kapkodva intézkedik(?) a kormány.
És nézem a mindennapokat, s látom, hogy tanártársaim feladatai egyre sokasodnak... Látom zenész- és művészbarátaim homlokán a megélhetés gondjának ráncait: miközben bezárják a színházat, tokba teszik a hangszert, tartalékaikat számolgatják... (már, ha van...) Mindeközben szárnyaló sárga-kék örömünket sem élhetjük közösségben...
Nézem a mindennapjainkat fiúként, testvérként: édesanyám 68. életévében sem állt le a kórházi munkával, más generáció – más munkamorál... Közben legkisebb öcsémék tavaszról őszre átnapolt lakodalmukat jövőre helyezik át...
Nézem a mindennapokat: nehéz jót, biztosat és tartósat mondani, tenni... Főleg, hogy a vÉSZhelyzet rendelkezéseiből gyakorta hiányzik az ÉSZ…
Viszont azt gondolom: újra gyakorolnunk kéne az egymás féltését és az odafigyelést...
vÉSZhelyzetben szívvel.
