A hétvége ismét sok érdekességet hozott a szlovák politikai életben. A miniszterelnök és helyettese - mellékállásban gazdasági miniszter - a válságstáb ülésén történtek, illetve annak idő előtti elhagyás miatt, osztotta egymást a mindkettőjük által kedvelt közösségi oldalon. Meg persze a sajtóban is, ami valljuk be nem szokványos a politikában. Megszokhattuk, hogy a miniszterelnök nem tartja magát sem a szokásokhoz, sem a kötöttségekhez, többször láthattuk szó szerint levetkőzni a protokollt - zoknis és tornacipős fotóival teli az éter. Eddig jól lavírozott a meghökkentő megnyilvánulások tengerén, de egyre inkább úgy tűnik, mintha Matovič miniszterelnök úr nem bírná a nyomást. A vírus második hulláma lassan átcsap a feje felett, válsághelyzetben pedig az emberek higgadtságot, mértékletességet, megfontoltságot várnak el az ország vezetőjétől. Mi „eccerű emberek” bizony ilyen gyarlók és kiszámíthatóak vagyunk - vele ellentétben. Mi lett volna, ha Sir Winston Churchill akkorra jócskán megcsappant haját tépve ígért volna vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket. Hány katona tartotta volna az állásokat ilyen „szívhez szóló” bejelentés után? Tőle származik a mondás: „Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!” Csakhogy anno ő nem lájkmentésre és kormányon belüli farokméretegetésre gondolt. Jelzem, mi sem. Ideje lenne, ha a miniszterelnök levenné a kezét a több hete folyamatosan lenyomva tartott pánikgombról, és némi higgadtsággal felszerelkezve állna ki az emberek elé. A napi vírushíradó helyett pedig konkrét intézkedéseket várnánk tőle, amelyek például a szolgáltatószektor – az éttermek, bárok, és sok egyéb gazdasági egység alkalmazottjainak, és persze tulajdonosainak – legalább részleges kártalanításáról szólnak.
P.S.
A mai MKP-val közös sajtótájékoztatóján miniszterelnök úr elnézést kért korábbi sértő szófordulatáért. Azt, hogy a „čo si maďar“-t a szlovákok nem szánják sértőnek, értem. Mi sem szánjuk sértőnek a tót kifejezést, hiszen történelmi megnevezés, de sajtónyilvánosan nem szoktuk emlegetni, tisztelve mások érzékenységét. A bocsánatkérést illik elfogadni, tehát köszönettel vesszük, de lehetőleg máskor megelőzni kellene az ilyesmit.
